Székely Panna feljegyzései

Mivel már fél éves vagyok, és csak most tudtam rávenni Anyát, hogy végre leírja, amiket mondok neki. A képeimet már feltette az internetre (a címét megtalálhatjátok a linkek közt), de hogy a naplómat végre lejegyezze, na ez sokáig tartott.
Úgyhogy most utólag gyorsan összefoglalom az eddigi történéseket.

 

Április végén úgy gondoltam, hogy akkor most már nagyon szűken vagyok odabent. A lábaim állandóan az arcom előtt kavartak, úgyhogy már nagyon untam, hogy nem látok tőlük semmit. Úgyhogy elindultam kifele. Anyáék meg a kórházba.

 

Igazából nem sokra emlékszem, csak hogy nagyon sokáig tartott, és már nagyon szerettem volna túllenni rajta. Miközben igyekeztem kifele, teljesen összekapartam az arcomat. Merthogy az ujjaim végén a kis körmeim nem is voltak olyan kicsik. Viszont sajnos valami izé tekeredett a nyakamra, úgyhogy magamtól nem sikerült kijutnom, segítség kellett.

A segítség egy szimpatikus fehér köpenyes nagydarab embertől érkezett, aki kisegített. Kicsit sírtam, mert nem nagyon értettem, hogy mi történik. Aztán szépen megtörölgettek, megtisztogattak, és odaadtak volna Anyának, aki viszont nem tudott átvenni, mert olyan keskeny volt az ágy, hogy nem fértünk volna el. Így mentem Apa karjába, az is nagyon finom volt, meg is nyugodtam gyorsan, mert ismerős volt a dünnyögés, ezt bent is hallottam. Most már legalább tudom, hogy mi volt ez a hang, amit oly sokat hallottam.

Aztán nem nagyon tudom, mik történtek, mert sokat aludtam, és amikor épp nem aludtam, akkor Anya mellett feküdtem és szopiztam lelkesen. Oszt vagy jött valami, vagy nem, elsőbb időkben inkább vagy nem, de aztán beindult a dolog, és fini tejci jött. Időnként jöttek aranyos nővérek, és elvittek Anyától, de aztán mindig visszavittek, úgyhogy nagyon nem haragudtam rájuk. Csak pislogtam. És csodálkoztam, mert Annának meg Ancsináknak hívtak. Anya meg Pannának. Úgyhogy ezt tisztáznom kellett vele később (kiegyeztünk Pannában). Néha ott volt velünk Apa is, szinte minden nap bent volt, Anya azt mondta, hogy dolgoznia kellett. Nem tudom, mit jelent, de nem tetszett, hogy mindig elment.

Hazajöttünk. Anya nagyon boldog volt, csak én voltam éhes, mert most valamiért éjszaka nem kaptam pluszkaját. Mivel Anyáék nem értették, hogy éhes vagyok, kénytelen voltam  kiabálni velük. Végül leesett nekik az ejtőernyős papírtantusz, és adtak nekem finom plusztejcit.

Manapság elég egysíkú a napirendem. Felkelek, szólok, hogy éhes vagyok, eszem, toalettcsere, alszom. Aztán ugyanez újra, folyton-folyvást körbe. De azért mindig egy kicsit többet vagyok fent.

Rájöttem, hogy vannak kezeim, lábaim. Hogy mire használhatók, azt még nem teljesen tudom. A kezeim kicsit egyszerűbbek, mert mindenféle dolgokat meg tudok velük fogni, például játékokat, Anya haját, ilyesmiket. A lábaimmal meg marha jókat tudok rúgni. A legjobb, amikor pelenkázáskor Anya hasát találom el. Csak ő nem szereti annyira, mert elhúzza. Továbbra is imádok aludni.

Hathetesen már mosolyogtam. Ez tetszett Apáéknak. Merthogy ők is nagyon mosolyogtak.

Két hónapos sem voltam, amikor rájöttem, hogy úgy is át lehet aludni az éjszakát, hogy nem kérek enni. Ettől a felfedezésemtől Anya nagyon boldog volt. Végre nem kellett éjszaka etetési hadjáratokat folytatnia, mondta nekem két puszi között.

Apropó, puszi. Egyszer már sikerült ellesnem, hogy hogy csinálják ezt a puszi dolgot. Néhányszor sikerült is, de aztán úgy döntöttem, hogy ehhez még kicsi vagyok, majd később gyakorolom. De azért néha megkérem, hogy addig is fordítsanak hasra, mert szeretek így nézelődni. Sokkal többet látni, mint hanyattfekve. Azért van, amikor nagyon elfáradok így, és akkor kiabálni szoktam, mert aludni így nem szeretek. Egyszer ugyan megpróbáltam, de azért mondtam Anyának, hogy ebből nem csinálunk rendszert.

Háromhónaposan kilyukasztották a fülemet. Fájni nem fájt, de azért sírtam, egyrészt mert megijedtem, másrészt az a dolgok rendje, hogy néha sírok. Igyekszem jól idomítani Anyáékat, hogy hosszútávon se legyenek gondjaim. Úgyhogy szoktam sokat rájuk mosolyogni, az mindig bejön.

Négyhónaposan elkeztek velem valami érdekeset játszani. Egy kanállal mindenféle cuccot tömtek a számba. Először igyekeztem visszatologatni nekik, gondolom, ezért tömték oda be, de egyszer véletlenül lenyeltem belőle egy kicsit, és rájöttem, hogy finom. Úgyhogy megpróbáltam minél többet lenyelni, te a tejcis módszerrel nem sikerült. De lassan rájöttem, hogy hogy kell csinálni. Meg megtaláltam a hangomat is. Rájöttem, hogy nem csak sírásra tudom használni, hanem tudok mindenféle érdekes hangot kiadni. Próbálkotam sokat, de még nem mindig sikerült ugyanazt előállítani.

5 hónapos voltam, amikor sikerült először átfordulnom. Addigra már sokat próbálkoztam, csak épp nem sikerült befejeznem. De aztán végül sikerült, és nagyon koncentráltam, hogy megjegyezzem a módszert... Végül megtanultam, és most forgok, mint a rotációs kapa, ahogy anyám mondja. Meg vigyorgok, mint a tejbetök, mert tetszik.